A hazai rock/metal színtér aktívan sportoló – leginkább bringázó – zenészeit bemutató sorozatunk harmadik részében az ősszel az Ahol a hegyeket látod című új dalához készített road movie-val jelentkezett Road zenekar egyik gitárosát, Kádár Imrét hívtuk meg vendégnek. A mai napig a Heves megyei Domoszlón élő Imi sportszerűen tíz éve rója kerékpárral – vagy erdei utakon, vagy aszfalton – a tőle karnyújtásra lévő Mátra emelkedőit, lejtőit, de az Alföld szinte sík útjain is szívesen méreti meg újra és újra magát, utóbbin ez évtől már egy teljesen testreszabott trekking kerékpár nyergében ülve.
Bicajos: Egy teljesen evidens kérdéssel nyissunk, mióta bringázol?
Kádár Imre: Kb. tíz éve, hogy– mondjuk úgy – sportszerűen biciklizem, mert amikor az ember elkezd idősödni, akkor valamennyire vágyik rá, hogy egyedül legyen, „eltűnjön” egy kicsit. Pont akkor jöttek be ezek a nem túl profi, Hervises KTM bringák, én meg vettem egy nagyjából közép jót, azzal kezdtem el mountain bike-ozni. Nagyrészt hegyre fel tekertem, de néha kimentem aszfaltra is, és akkor jöttem rá, hogy én az utóbbit mennyivel jobban szeretem… amire viszont tökre nem alkalmas ez az MTB. Úgyhogy egy jó éve megvettem életem biciklijét. (Ami nyilván nem az, mert lesz ettől jobb is.) (nevet) Egy karbonvázas Giant trekkingkerékpárt, és már ezzel járok.
B.: A vásárláshoz rásegített a Covid idei betörése, meg, hogy szinte teljesen megállt a világ?
K.I.: Nem, idénre már teljesen elhatároztam magam, hogy rászánom a pénzt, és megveszem. Egy gyöngyösi kerékpárboltos ismerősöm segített, hogy teljesen testreszabott bicóm legyen.
B.: Abból adódóan, hogy faluban nőttél fel, egyértelmű volt, hogy korosabban is a kerékpározást válaszd sportként?
K.I.: Nem tudom. Gyerekként egy kempingbiciklim volt, és annyi volt a bringázás, hogy elmentünk cseresznyét enni a határba, vagy a haverhoz ezzel ugrottam el. Dinamót fel, nappal is, mert hadd szóljon, menőbb úgy menni… (nevet) De sportszerűen nem tekertem, mondhatni csak hétköznapi használatra volt meg. Aztán nyolcadikban, a ballagási pénzből vettem egy akkor baromi menőnek számító Schwinn Csepel mountain bike-ot. Ez ’92-ben volt, amikor is az érte kifizetett huszonezer forint elég nagy összegnek számított. Azzal már nagyobb túrákat is csináltam, pár cimbivel elmentünk a Miskolc melletti Mályi-tóhoz, vagy Bükkábrányba egy kollégámhoz.
De feltekertünk Kékesre is. Csak úgy brahiból, elindultunk reggel, és akkor még nem volt, hogy tegyünk be energiaszeletet, meg Isostart, egy kis BCAA-t… Fiatalok voltunk, bírtuk nagyon, úgy voltunk vele, hogy akkor gyerünk. De ez nem egy tudatos sportolás volt, hanem egyszerűen csak a kalandvágy. Letekertünk több tíz vagy akár száz kilométert is, de teljesen más volt, mint manapság. Most, 40 felett már tényleg máshogy bicózok, mint fiatalon. Most már értékelni tudom a természetet, a hangokat, a látványt, akár erdőben, akár az aszfalton… ahol egyébként autóval már ötszázszor elmentem már, de ha bringával teszem, akkor teljesen más az érzés. Annyira az „enyém” minden, amikor tekerek.
B.: Ha kb. tíz éve, hogy újra igazán nyeregbe pattantál, akkor elég sok volt a „holtidő”…
K.I.: Igen, de inkább úgy fogalmaznék, hogy nem is volt igazán mit abbahagyni, mert a fiatalkori nagyobb bringázások szinte csak alkalomszerűek voltak. Ahogy mondtam, inkább szállítóeszközként és nem sporteszközként használtam még akkoriban.
B.: Mostanság egyedül szoktál menni?
K.I.: Igen, szinte mindig. Azért is, mert én sok minden mást is egyedül szeretek csinálni, ilyen típus vagyok. Néha persze Mátéval (Molnár Máté, a Road énekes/basszusgitárosa – a szerk.) is tekerünk, de mióta nekem trekkingem van, ő meg inkább fatbike és elektomos mountain bike párti, ez már csak egy-két alkalom évente. Egyébként, egy kicsit az én fantáziámat is mozgatja ez az e-bike. Mostanáig én is abba a táborba tartoztam, akik azt mondták, hogy ez nem igazi tekerés, de aztán Máté kölcsönadta nekem a nála kipróbáláson lévő specialized bringát, és teljesen megváltozott a véleményem. Mindenkinek, aki egy kicsit is szkeptikus a témában, vagy szidja ezt a dolgot, annak azt tudom javasolni, hogy próbáljon ki egyszer egy ilyen kerékpárt, adjon egy esélyt neki. Én fülig érő szájjal mentem fel Mátrafüredre, mert ahol máskor a saját tempómban 12-vel tekertem, ugye szépen beosztva az energiámat, ott most 22,3-mal bírtam, és közben nevettem. Persze, jöhetnek a kérdések, hogy akkor minek, ha nem teszed bele az erőt? De az a lényeg, hogy a nap végére ugyanúgy kifáradsz, csak mondjuk nem 40 kilométert teszel meg, ami nekem a kisköröm Sástóig, hanem 80-at, vagy 90-et! Lehet, hogy egy-két év múlva én is veszek egyet. (nevet)
B.: Elhangzott már egy pár számadat… Dokumentálod a megtett kilométert, vagy egyebet?
K.I.: Nem, nem vagyok ez a méricskélős típus. Hogy mennyit mentem, hány kalóriát égettem el, mekkora volt a szintkülönbség, stb. nem érdekel. A Strava-t használtam egyszer-kétszer, de nem hozott tűzbe. Inkább azt szeretem, hogy ha elindulok, és kijövök a kapunkon, akkor néha még azt se tudom, hogy jobbra vagy balra megyek. Van, hogy kitalálok egy konkrét célt, de nagyon sokszor előfordul, hogy improvizálok. Kb. olyan fele-fele az arány. Ha tudatosan megyek, akkor a számomra leginkább szimpatikus, és már jól bejáratott menet szerint bringázok: ez a Domoszló – Markaz – Abasár – Mátrafüred – Mátraháza – Kékestető útvonal. Közben meg lehet állni Sástónál, ami a kedvenc helyem. Nálam ilyen egy sima edzés, vagy ha kikapcsolódás jelleggel megyek. Két órán belül fent vagyok, lefelé meg rohadt gyors, mert végig lejt.
Ha a montit fogom meg, akkor irány az erdő. Van nekünk egy domoszlói kapu nevezetű helyünk fent a Mátrában, ami után fel lehet gyalogolni egészen az Oroszlánkő-várig. Aki szereti ezeket az útvonalakat, az tudja, hogy hol van. A talaj hol köves, hol murvás, van ahol nagyon lejtős, egészen frankó, nagy teherautók által kitaposott erdei út ez. Sok kis ér, néha patak keresztezi, amin még épp át tudsz menni bicóval, szóval nagyon klassz.
B.: Ilyen körülmények között a megtett kilométer számít neked, vagy az intenzitás?
K.I.: Ez is kb. olyan, mint az, hogy merre indulok el, hogy mihez van kedvem. Vannak időszakaim, amikor például fogyni akarok, akkor a Sástói kört csinálom meg heti kétszer-háromszor, ez egy jó intervallum edzés. Viszont, ha nincs tétje, vagy nem ilyen céllal megyek, akkor nem kanyarodok fel a Mátrának, hanem a másik irányba indulok. Innen tőlünk gyakorlatilag az Alföld jön, alig van emelkedő, úgyhogy errefelé már-már tök könnyű tekerni. Ha jobbra rántom a kormányt, akkor Mátra, ha egyenesen megyek, vagy balra húzom, akkor sík terepen tudok bringázni. De én inkább ilyen edző típus vagyok, szeretem a határaimat feszegetni, meg szeretem, hogy ha jól megmozgatom magam.
B.: A modern technika már bárki számára elérhető. Te szoktál fotózni, esetleg filmezni bringázás közben?
K.I.: Néha-néha használom a GoPro-t, felteszem a sisakra. Szeretek filmezgetni, meg vagdosni is, de az a tipikus, hogy ha megyek, akkor csak egy rövid sztorit csinálok, azt felteszem az Instára, és már indulok is tovább. Szóval, jellemzően nem állok meg állandóan szelfizni, meg lefényképezni ezt meg azt. Persze, volt már olyan, hogy négyen-öten mentünk fel a Mátrába, és kilométerenként megálltunk, hogy ez is de szép, az is de gyönyörű… De ha egyedül vagyok, akkor inkább „csak” a tekerésről szól az utam.
B.: Az időjárás mennyiben befolyásol?
K.I.: Amikor nagy hideg van, akkor már nincs kedvem elindulni. Télen nem nagyon szeretek menni, kivétel, amikor a friss hó leesik, az kötelező, azt imádom. És akkor értelemszerűen a mountain bike a nyerő.
B.: És az ellentétje, a nyári nagy kánikulában, hőségben mennyire vagy aktív?
K.I.: Ha nagyon brutál meleg van, akkor sehogy. De a nyár a mi számunkra amúgy is egy olyan időszak, hogy nincs is idő erre. És ez nem kifogás, hanem tényleg az van, hogy heti négy koncertünk van, utána jön a vasárnap, de az nálunk inkább csak egy fél nap, aztán a hétfő, ami meg elmegy a regenerálódással. A kedd és szerda talán lazább egy kicsit, de utána kezdődik megint az egész előröl. Amúgy is van egy kertem, amit imádok, és inkább ilyenkor azzal elmolyolok, mert nagyon szeretek kertészkedni.
B.: Vannak kellemetlen élményeid? Gondolok itt nagyobb bukásra, netán komolyabb sérülésre.
K.I.: Igazából nagy bukásom nem volt, és szerencsére nem vagyok esős típus. Egyszer volt egy olyan, hogy Kékesről jöttünk le, és rosszul ítéltem meg egy tócsát, ami az út teljes szélességében be volt fagyva. Ott lelassítottam, és eldőltem, de ennyi. Lehet, ha teljes sebességgel megyek át rajta, nem is történik semmi. Úgyhogy, ez a max, nem volt soha, hogy elestem volna. Le is kopogom gyorsan. De alapból jellemző rám, meg az egész életemre, hogy kicsit óvatos vagyok. Persze, defektem többször is volt, egyszer egy új erdei irtáson egy menet alatt hármat is összeszedtem, úgyhogy akkor az a biciklizés a belső cseréből, meg a Tip-top ragasztózásból állt. Egyébként, úgy veszem észre, ha trekkingelek, hogy az autósok nagy többsége is egyre inkább figyelmesebb. Hallom, hogy lelassít mögöttem, vagy szinte meg is áll, ha olyan az ív, nem előz le, mert akkor ne adj Isten le kell tolnia.
B.:Ha hallod a közlekedés zaját, akkor te nem vagy egy bringázás közbeni zenét bömböltető ember.
K.I.: Nem. Igaz, egy picit be van dugva a fülem, zsebkendővel, de az csak a huzat miatt kell. (nevet) Zenét hallgatni szerintem elég veszélyes dolog, ráadásul most már olyan fülesek vannak, hogy ha nagy hangerővel tolsz benne bármit, akkor teljesen megszűnik a külvilág. Nálam az van, hogy a bringázáshoz a természet hangjai is hozzátartoznak.
B.:Az előbb említetted a defekteket, ezek szerint egy kis szervizcsomag is befér nálad a folyadék, meg az esetleges szilárd táplálék mellé…
K.I.: Persze! Egy alap ragasztószett, meg gumileszedő kötelező. És a kaja sem mindegy, jó, hogy mondod, mert volt olyan, hogy ész nélkül elindultam, hogy csináljuk meg a Kékest. És gyakorlatilag a Mátraháza – Kékestető szakaszt tolnom kellet, de úgy, hogy a tüdőmet húztam magam után, mert nulla energiám volt. Ott hülye voltam, elindultam minden nélkül. Volt vizem, és kész. Még egy műzliszeletet sem raktam be. Pedig most már ezerféle zselé, meg energetizáló szelet van… Ha akkor lett volna nálam akár csak egy drab fehérje szelet mondjuk, akkor lehet, hogy nem kell leszállnom a bringáról. Aki még nem volt azon a részen, annak jó tudni, hogy Mátraházáig gond nélkül fel lehet menni, egy baromi jó, erős, végig lejtős a dolog, de ahogy Kékestető elkezdődik, dupla olyan emelkedő lesz, nem tudom, tizenakárhány fokos, és hihetetlenül nehéz. Úgyhogy oda azért fel kell készülni ilyenekkel.
B.: Ahogy meséled a köröket, nekem az jön le, hogy a bejáratott útvonalakon már minden centimétert ismersz.
K.I.: Itt a környéken, mondjuk ötven kilométeres körzetben nagyjából igen. De olyan sok lehetőségem nincs is. Igaz, rengeteg az erdei út, és a sok újdonság meg lehetőség miatt szinte kimeríthetetlen az a „forrás”, de azok nagy részéhez már e-bike kell, mert olyan lejtők vannak bennük, hogy egy szimpla MTB-vel, vagy akár fatbike-kal nem lehet végigcsinálni azokat. Az aszfalt az oké, ott nagyjából már mindenhol voltam, de a mai napig szeretek egy-egy lejtőt úgy bemérni, hogy – hiába tudom hol a vége – hogyan tudom úgy beosztani az erőmet, hogy megállni még pont ne kelljen, de azért a lehető legjobban megszenvedjek vele. És azt vettem észre magamon, hogy ha kicsi a távolság, ha nagy, szinte mindig sikerül úgy tekerni, hogy a végére ugyanúgy elfogyjon az energiám. Szóval én ezt gyakorlom, nekem ez a poén az egészben. (nevet) Aztán persze, az egy nagyon jó ajándék, amikor visszaúton lefelé már csak gurulok.
B.: Mondtál itt a lakhelyből adódóan egy pár célállomást, ami szinte állandó. Ezeken kívül máshol szoktál bringázni? Vagy ha mondjuk elutazol valahová, akkor szoktad vinni valamelyik kerékpárodat? Esetleg kimondottan teljesítménytúrákra nem jelentkeztél még?
K.I.: Nem. Nem vagyok még azon a szinten. Lehet, hogy lesz olyan, ki tudja… Sokszor megfordul a fejemben, csak tudod, akkor pont tele van az autó, busszal kellene menni, külön bringatartóm, vagy utánfutóm meg nincsen. Annyira meg nem vagyok nagy bicajos, hogy nyaralni is ilyen céllal menjek. Meg, ha én bármit csinálok, arra koncentrálok. A biciklizésnél is az van, hogy akkor csak bringázom. Még a telefonomat is le szoktam némítani, mert az a legszarabb, ha rohadt jól érzed magad, és közben meg egyszer csak hallod, hogy tin… tin… Mi lehet az, megálljak? És fél óráig úgy tekersz, hogy ez vajon milyen üzenet, ki írhatta, fontos-e? És akkor már csak megállsz, megnézed. Na, és ott akkor már vége is az egész élménynek. Ha meg nyaralok, akkor meg nagyon nyaralok. (nevet) Akkor a gyerekeimmel vagyok, és nem mintha nem lehetne egy órára elmenni, de akkor együtt vagyunk, együtt nyaralunk. Amikor meg zenélünk, akkor meg csak az van. Úgyhogy, szeretek mindent úgy csinálni, hogy éppen arra koncentrálok.
B.: A piával, cigivel jelenleg hogy állsz?
K.I.: A cigit szerencsére már lassan két éve elhagytam. És az utóbbi pár esztendőt tekintve, ez életem eddigi legjobb döntése volt. 2018 szilveszterén, amolyan újévi fogadalomként tettem le, hogy úgysem jön be. (nevet) De én meg olyan vagyok, hogy de azért is. És bejött! Gyorsan hozzáteszem, hogy én „csak” akkor cigiztem, amikor ittam… Idővel megszoktam azt – mint valami Pavlovi reflex –, hogy amikor pattant a sör, és mellé ott volt egy pálinkás üveg is, akkor automatikusan jött a rágyújtás. Szóval magában sosem szívtam, csak ilyen alkalmakkor. Ilyenek viszont bőven előfordultak, főleg nyaranta, amikor rengeteg koncertet adunk. Aztán pár hónap múlva, tavasszal, már az első bringázásnál éreztem a jótékony hatását, úgyhogy büszke voltam magamra, hogy letettem.
A pia meg olyan, hogy a mai napig iszogatunk koncert után, de már ez sem olyan, mint pár évvel ezelőtt. Aki ismer minket, az tudja, hogy régen mi érkeztünk a legkorábban, és mi távoztunk legutolsókként. (nevet) Most már jóval óvatosabbak vagyunk. És persze, ebben van egy kis tudatosság is, mert tisztában vagyunk azzal, és érezzük is, hogy nem regenerálódik úgy a szervezetünk, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Adott mennyiségű piától akkor még vígan elvoltunk, most meg két nap is kell, hogy helyrejöjjünk.
B.: Szó volt itt már egészségmegőrzésről, kikapcsolódásról, fogyásról, közérzet- és erőnlétjavításról. Konkrétan te miért bringázol?
K.I.: A válasz mind benne van az általad felsoroltakban. (nevet) De ha csak egy indok kell, akkor még mondanék egyet, az pedig a szabadság érzet. Lehet, hogy nem pont ez a legmegfelelőbb kifejezés, de szerintem elég jól lefedi azt az érzést, amit a bringázás jelent a számomra. Olyan napokon, amikor nincs más nagyon életbevágó dolgom, előveszem, és ahogy ráülök, egyből szabadság érzésem van – egyrészt, hogy gurulok, másrészt, hogy bármerre elindulhatok.
B.:Sokan ezt motorozással érik el…
K.I.: Igen, de számomra a biciklizés biztosítja azt, hogy miközben egészségügyileg is jó dolgot csinálok, mellette – mint minden más sporttal – olyan hormonok is termelődnek bennem, amitől jól érzem magam. A motorozás is tök jó dolog lehet, de engem egyelőre nem vonz. Zenészként óriási kontraszt az életemben a bulik utáni iszogatások, a nagyvárosi tömeg, és a fesztiválok pörgése után hazaérkezni ide ebbe a kétezres faluba, ahol a legyet is meghallom, ha elrepül a szomszéd ház fölött, és bármikor kimehetek a Mátrába tekerni egyet. De pont ez benne a jó, mert ezáltal visszabillenti a mérleg nyelvét. Nagy szükségem van erre a balanszra. Harminc-negyven között jutottam el odáig, hogy vágytam kipróbálni különböző sportokat, de ha egyet kell mondani, ami a kedvenc, akkor az egyértelműen a bringázás.
Kádár Imre hivatalos Facebook oldala: https://www.facebook.com/KadarImreRoadImi
Kádár Imre hivatalos Instagram profilja: https://www.instagram.com/imi_road
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalunkat, iratkozz fel YouTube csatornánkra, vagy kövess minket Instagram profilunkon!
Interjú: Kiss T. Attila / Bicajos
Fotók: Kádár Imre (magánarchívum), Road zenekar (sajtófotó)
Támogass minket:
zsolterdelyiblog.wordpress.com 